Memoárom 

Békéscsabán születtem, a  második világháború után, Radkó korszak gyermeke-ként. Bábasszony segített anyámnak és nekem, hogy erre a világra jöjjek "Jamina" egyik szegényes kis házában. Akkoriban nem volt az élet egyszerű, nagy szegénység uralta egész Európát, de még a tengeren túli országokat is. Az emberek sokat nélkülöztek, éppen csak annyi jutott az asztalra, hogy éhen ne vesszenek. Mind ebből azonban én semmit sem érzékeltem, nagy lelkesedéssel tapadtam az engem tápláló emlőkre. Anyámnak nem volt teje, ezért osztoznom kellet a nénikém kislányával, aki előttem párnappal született. Maca nénémnek (Isten áldja meg) volt annyi teje, hogy mind a ketten jól lakhattunk. Az ínséges időket tehát boldog, mit sem sejtő gyermekévek homálya fedi.

--  Az első emlékeim egyike öt-hat éves koromból való, amikor anyám egy egész dinnyét vágott a fejemhez, mert kiettem a léket. A dinnye széttörött a fejemen és a hófehér vasárnapi ruhám rózsaszínű lett a rám folyó létől. Ekkor már Pesten éltünk valahol Baross utcában, a házunkkal szemben volt egy vasúti híd. Apám és anyám is az építő iparban dolgozott, mert hát újjá kellet építeni a romokból Budapestet. Az építkezésből mi gyerekek (volt már egy öcsém két évvel fiatalabb nálam, Zolika) is kivettük a részünket. Hordtunk a téglát és pucoltuk, mert hát kellet a tégla. Kis kalapáccsal vertük le a vakolatot a téglákról és bizony sokszor rácsapunk az ujjunkra.

-- Második emlékem az, hogy anyám háta mögött feküdtem az ágyba, Ő valakivel beszélgetett és én, vagy nyafogtam, vagy csak csacsogtam volna, anyám hátra ütött és úgy eltalált, hogy ömlött az orromból a vér. Nem akart elállni mentőt hívtak, de olyan nagy volt a hó, hogy lapáttal kellett utat csinálni a mentőknek. 

 Az utolsó Budapesti emlékem, az apám nyakában ülök öcsém a karjába és emberek kiabálják " gyertek velünk a parlament elé"  - sokan vonulnak egy irányba. Apánk siet, velünk szinte fut... nekem ez nagyon tetszett, örömömbe sikongattam.   

- Durranások, kiáltozások,

- Menjetek, el az ablaktól a fal mellé üljetek!

-Apám hozz egy egész kenyeret, nagyon éhesek voltunk az öcsémmel, anyám megvizezte a kenyeret-cukrot szórt rá és mi örömmel és mohon ettük a cukros vizes kenyeret.

 

A következő emlék már megint Békéscsaba, de már Vozárik utca. Egy valamikori üzlethelységet alakítottak ki lakásnak, az volt az otthonunk. Az utcáról nyílt a lakás ajtaja, két vagy három lépcső vezetet fel az ajtóhoz. Egyetlen helységből állt, ez volt konyha a szoba a fürdő és minden. WC az udvarba volt, ahová egy kapun kellet bemenni, vagy öt-hat lakás volt az udvarban. Azok igazi lakások voltak, nagyon irigyeltem azokat, akik bent laktak a kapun belül. Mindezek ellenére szerettem itt élni. Volt ott egy kis híd, ami alatt sokat játszottunk, egy kis bolt ahol amerikai rágógumit vettünk.  Az ártézi kút ahová vízért kellett menni elég messzire eset a lakásunktól ahonnan, kannával hordtuk a vizet, mert nekünk nem volt a kis lakásunkba víz sem.

Az általános iskola első osztályt is itt kezdtem el. Első osztályos voltam amikor a Jókai színházban, ami Békéscsabán van az iskolánk a Hamupipőke c. színdarabot adta elő, amiben én is játszhattam. Egy kis tündér voltam a többi elsőssel együtt. A szülőknek maguknak kellet elkészíteni a ruhákat. Nekünk mint kis tündéreknek, olyan ruhánk volt, mint a balett táncosnak, TÜTÜ -( a balerinák hagyományos muszlin vagy tüllből készült szoknyája), mert táncoltunk is. Amikor a színházba mindenki felvette a ruhácskáját én nagyon szégyelltem magam, mert mindenkinek gyönyörűen kiállt a rövid szoknyája az enyém meg olyan volt, mint, ha egy rongyot rám adtak volna. Anyám nem értet sem a varráshoz sem a keményítéshez, ha egy tüllt-vart volna a szoknya alá...?

El kezdtem bőgni, de nem volt mit tenni, menni kellet a színpadra. Úgy éreztem én vagyok a kis tündérek között a Hamupipőke, a hamuba,  csak az a baj, hogy nekem nincs  tündér keresztanyám. Alig vártam, hogy haza mehessek, és jól ki bőgjem magam. Másnap az iskolában a lányok csúfoltak, kinevettek és kigúnyoltak. Majdnem belehaltam a szégyenbe, ha rajtam állt volna meg is halok, annyira fájt.

Egyszer, apám a lábára borította véletlenül a forró zsírt, amikor már gyógyult a lába az öcsémmel együtt az élettelen bőrt szedegettük le a lábáról, nagyon élveztük jókat nevetgéltünk. Egy éjszaka arra ébredtünk, hogy zörögnek az ajtón, apám kinyitotta - "öltözzön„ mondták a férfiak aki bejöttek. Nagyon megijedtünk, féltünk és összebújtunk az öcsémmel, akivel egy ágyban aludtunk. Apánk felöltözött szó nélkül, megcsókolt bennünket és elment a két emberrel. Nagyon soká nem jött haza. Anya viselt gondot ránk. Már harmadik osztályos voltam és egy éjszaka kopogtattak az ajtón, anyám meg kérdezte „ki az"--- "én vagyok az”! 

Apa haza jött, csont soványan és úgy nézett ki, mint egy öregember, pedig csak 39 éves volt.

Hiába kérdeztük hol volt, nem mondta meg.

Gyönyörű fogai voltak mikor elment és itt, ott volt foga, amikor megjött. Enni is alig tudott csak nyámmogót. Most már tudom mi történt vele, mielőtt meghalt 1981- ben elmesélte nagy unszolásra.

"Már mindegy” mondta és lassan halkan beszélni kezdett.

56.ban a forradalom idején ö is részese volt a felkelésnek.  Azért kellet Pestről is eljönnünk vissza Békéscsabára. Valaki még is feladta. Elvitték, két éven keresztül ütötték verték, kiverték a fogát.

Amikor elengedték megfenyegették és megmondták neki, hogy ami vele történt senkinek sem mesélheti el. Ezért nem tudtunk mi semmit azokról az évekről.

Apánk teljesen megváltozott az eltelt évek alatt. Egyszer csak a gyulai bíróságon voltunk apánk, anyánk, öcsém és én. Elváltak a szüleink, minket pedig állami gondozásba adtak. Dobozra kerültünk az öcsémmel egy paraszt családhoz. Nem értettük miért és egymásba kapaszkodva sírtunk és csak sírtunk. Most már sem apánk, sem anyánk.

Egyszer csak jött anya és mind a kettőnket elhozott Dobozról a nevelö szülöktöl. Öcsémet elvitte apához, aki akkor már ujj feleségével és annak lányával él.

 

Anya és én felültünk egy vonatra és Oroszlányig meg sem álltunk. Egy család fogadott be bennünket egy rövididőre. Egy szobába laktunk velük, mivel nekik is csak egyetlen helységből ált a lakásuk. Anyával egy ágyban aludtunk. Nem érdekelt akkor engem semmi, csak, hogy anyával lehetek.

Egy reggel nagyon rosszul éreztem magam, még felkelni sem tudtam. Orvost hívtak hozzám, aki azonnal beutalt Tatára a kórházba. Elvesztettem az eszméletem komába voltam, elég sok idő telt el mikor magamhoz tértem. Nem tudtam hol vagyok, mi van velem. Mint később kiderült agyhártyaguladásom volt, nem sokat adtak az életemért, de meggyógyultam.

Amíg én a kórházba voltam anya Tatabányára került egy nöi szállóra, ahol a munkásnők laktak, akiknek nem volt lakásuk (akkor még voltak ilyenek).

Igen, ám de ide nem lehetet gyereket behozni, titokban azonban egy pár napot még is ott aludtam.

Ismételten vonatra ültünk és Esztergomba érve egy óriási ház vaskerítés, vaskapu anyám becsöngetet. Egy tíznégy év körüli lány jött a kapuhoz.

-A néni ide akarja adni ezt a kislányt? Vigye innen, mert itt nagyon rossz lenni, mondta.

- Csak engedj be szólt erélyesen anya és benyomta a kaput.

Ott hagyott a leánynevelő otthonba.

Azt hittem megszakad a szívem, már megint egyedül anya és apa nélkül idegenek között.

Aztán kezdtem megszokni a gyermekotthoni rendszert, s mivel jó gyerek voltam a nevelők is megkedveltek. Nem volt se jó, se rossz, ott voltam.  Volt mit  ennem, volt biztos ágyam és volt hol laknom, legalább ez meg volt. Sok árva, félárva és elhagyott lánnyal együtt éltünk ott szomorúan a vasárnapokat várva, mert akkor akinek volt, annak látógatója jött. Hozzám anyám jött és narancsot, meg édességet hozott. Rövödek voltak a találkozások, hamar eltelt az az egy-két óra amit együtt töltöttünk. Ő akkor Tatabányán lakott és dolgozott. Mindenkinek ugyan olyan ruhálya, cipője, sapkája, sálja, kabátja... volt. Még ma is emlékszem az esőkabát  és a spenot szagára. Nincsenek bennem rossz emlékek, csak szomorúak ezekről a hónapokról, amit ott töltöttem

Nem sok idő múlt el és közölte egy nevelő, hogy áthelyeznek Tatabányára. Nem örültem annyira, mint ahogy azt gondolták, már megint költözni, újból az ismeretlenbe.

Mit tehettem?

Semmit. Vittek...

Megérkeztem a tatabányai leánynevelő intézetbe, nagy szorongások közepette, féltem, féltem az ismeretlentől, attól, hogy mi lesz.

 

Oldal: Hogyan működik a HuPont.hu weboldalszerkesztő és honlap?
Képek - © 2008 - 2024 - memoarombj.hupont.hu

A HuPont.hu honlap ingyen regisztrálható, és sosem kell érte fizetni: Honlap Ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat